Herót még csak harmadjára húzta meg a varázsitalos csobolyót, de egyszeriben olyan tüzes lett a tekintete, és olyan huncut mosolyra húzódott a szája, hogy Mákony megrémült. Főleg akkor, amikor a nekihevült vezér nagyot kurjantott.

Te jóságos ég! – fohászkodott magában a táltos. – Tán csak nem azt várja tőlem az agg törzsfő, hogy végignézzem, amint meghágja az asszonyát?

Szerencsére nem erről volt szó. Mint hamarosan kiderült, Herót az egyik szolga nevét kurjantotta, majd amikor a derék szociális munkás megjelent a jurtában, így utasította:
– Hozzad csak bé a cobolyprém bundámat, de izibe!

– Hová készülsz, jó vezérem? – érdeklődött Mákony, mire Herót nagy nehezen föltápászkodott, kihúzta magát, és a távolba révedve így szólt:
– Fellelkesültem becses nedűdtől, táltos. Beszédet kívánok intézni a törzsem nemes lelkű vitézeihez!

Mákony megnyugodott. Teljesen biztos volt benne, hogy amint kilépnek a jurtából, az agg törzsfő felfogja végre, hogy már sűrű, sötét éjszaka van, törzse nemes lelkű vitézei mind horpasztanak, ilyeténképpen nem igénylik főnökük lelkesítő beszédét, mivel anélkül is pompásan tudnak aludni. Így hát ő meg a törzsfő záros határidőn belül visszatérnek a jurta kellemes hőfokú miliőjébe, és folytatják a szittyóval kapcsolatos tudományos megfigyeléseiket.

A nagy lószaft. Miután Herót a pompás cobolybundában kilépett a hóra, pont leszarta, de holdmagasról és karvastagon, hogy már besötétedett, és imbolygó léptekkel, de nagy erőkkel megindult egyszerre legalább három irányba is, majd végül egy ismeretlen, észak-északnyugati cél felé terelte lépteit, ahol egyébiránt csak apró fácskák sorfala állt.

Nos, eme apró fácskák sorfalát a metál részeg törzsfő a vitézei sorfalának nézte a sötétben, és mire a nyomában lihegő Mákony észbe kaphatott volna, megkezdte a szónoklatot:

– Derék vitézeim! Örömömre szolgál, hogy gyorsabban sorakoztatok fel jöttömre, mint a gondolat! Mindig is ez a három dolog volt a törzsünk erőssége. A szervezettség, a fegyelem, és még valami, ami most pont nem jut eszembe, de mindenkit megnyugtatok felőle, hogy kibaszottul erős az is!

Mákony végre odaért a törzsfő mellé, és elhűlve nézte, hogy Herót fokról fokra éli bele magát egy gyakorlatilag nem létező szituációba, és olyan lelkesen szónokol az ember magasságú fácskáknak, mint egy, a szereptévesztésébe belebolondult növénynemesítő.

– Suttyó vitézek! – harsogta a törzsfő. – Mondom, hogy mi van. A magyarság új hazát kívánt. Létünk és életünk, valamint még ezenfelül és nem mellékesen a létezésünk és a valóságos sorsunk is előfeltételül támasztotta egy lakható vidék felfedezését, mert a rohadék besenyők állandóan zaklattak minket keletről. Hát hová is igyekezhettünk volna? Nyilván nyugatra. És most itt vagyunk, a Világügyelő Férfiú ide terelt minket, arra a vidékre, ahol van ám folyó, a földje jó, legelőin a fű kövér. Vadat és halat, s mi szem-szájnak ingere, azt látok én!

„Itt fogok megfagyni, bazmeg, míg ez az agg fasz a facsemetéknek szónokol” – gondolta magában mélabúsan Mákony, és már sajnálta, hogy a varázsitalos csobolyót a vezéri jurtában felejtették a nagy sietségben és hirtelen felindulásukban.

Herót közben nem feledkezett meg feljebbvalójáról sem:

– És adjuk meg innen is a tiszteletet Álmosnak, aki a suttyókat bízta meg nemzetünk jelenlegi legfontosabb feladatával! Mi vagyunk eme föld első magyari felderítői, birtokba vevői és belakói! Erre mind büszkék lehetünk! Csak jelentkezzen nyugodtan, aki nem büszke erre, és olyat rúgok alá, hogy felszáll a Hold Anyára vagy a Nap Anyára, napszaktól és irányzéktól függően!

– Jó vezérem, talán most már visszavonulhatnánk szállásunkra – próbálkozott óvatosan Mákony. – Jelzem, te egy jó meleg cobolybundában vagyol, jómagam meg szinte csak egy kis széldzsekit viselek.

– Szél... micsodát? – pislogott értetlenül Herót.

– Semmi, semmi... még nincs feltalálva – mentegetőzött a táltos, magában pedig nagyon bosszankodott, amiért megint elszólta magát. (Mákony ezen elszólásainak okairól hamarosan egy egész fejezetet fogok írni, de ott még nem tartunk.)

Mindenesetre a nekihevült törzsfő habitusában ez a kis közjáték eredményezett némi lehiggadást, de ez korántsem szolgált Mákony megelégedésére. Herót ugyanis így folytatta:

– Nemrégiben a magyari törzsek feje fölött sötét felhők gyülekeztek. Fogvacogtató szelek járták be Etelközt és Levédiát. Már a Nap Anya sem úgy sütött ránk, mint azelőtt. Nagy esők jöttek.

„Ó, hogy verném bele az összes faszomat, most jön az időjárásos szakasz” – bosszankodott magában a táltos.

– És hogy mi volt ennek az oka? Nem nehéz kitalálni. Az új haza hiánya! Mert ugyan mi másért tenné elviselhetetlenné a létet a Világügyelő Férfiú egy bizonyos vidéken, ha nem azért, hogy ezáltal új lakóhely elfoglalására késztesse a derék magyariakat? Mi másnak lenne köszönhető a temérdek sötét felleg? A hidegen fújó szelek? A tornádók? Az izzasztó napsütés? A jégesők?

„Ezerszer kértem már, hogy ezt a kibaszott időjárás-jelentést vegye ki a beszédeiből. Hát én soha nem írtam neki ilyet, mindig magától rakja bele, és ettől valami kurva nagy lírikusnak képzeli magát! Nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy pont ezek alatt a részek alatt szoktak a harcosok fanyalogni, unatkozni, kidőlni, napszúrást kapni, az életről lejönni!” – kesergett némán a táltos.

– Mind jól tudjuk, hogy ha hidegen fújnak a szelek, azok nem jót jelentenek. Ugyanígy vagyunk a jégesővel, a tornádóval, a tűző nappal, a porviharral és még nagyon sok más jelenséggel, amik szintén nem jelentenek jót. A fellegekről nem is beszélve, de mivel azoknak rengeteg fajtája van, most erre kitérnék külön-külön is...

Mákony kis híján elsírta magát. Tudta, hogy a fellegek leltárszerű felsorolása legalább egy fertályórát vesz igénybe, és tartott tőle, hogy addig ő itt meg fog fagyni, dacára annak, hogy egyetlen facsemetét sem néz suttyó vitéznek.

Ám még az ilyen szívmelengető társadalmi események is véget érnek egyszer, mint amilyen Herót vezér aktuális lelkesítő beszéde, így aztán a vacogó fogú táltos és a szerfölött elégedett és kipirult arcú törzsfő visszatértek a jurtába. Mindketten azonnal meghúzták a varázsitalos csobolyót – illetve felváltva, de ezt a kedves olvasó úgyis érti, hiszen okos –, és Mákony már-már kezdte azt hinni, hogy folytatódhat a tudományos kísérlet, ekkor azonban Herót újra csak kurjantott egy nagyot az ügyeletes szolgájának, majd kiderült, hogy a törzs dalnokát kívánja látni, a regöst, azaz Zöngicsét.

– Danolós kedvem támadt – magyarázta Mákonynak –, biztos, hogy ez is a nedűd műve!

Az álmos szemű regös – akit hangszere alapján kobzosnak is nevezhetnők – meg is érkezett a vezéri jurtába. Kobzán a dal magára vall, ez ige hallatik:

Besenyők jönnek, és elindulok
Elmegyek innen messze
Az etelközi úton
Várhatsz rám dideregve
Levédiában, ha mennydörög
Esik az eső, és nem jövök
A csillagokkal, ha szédülök
Esik az eső, és nem találsz rám

Herót olyan komoly átéléssel dalolta eme népvándorlásos ősmagyar nótát, hogy a táltos azon nyomban áttette a varázsitalos csobolyót a másik oldalára, mert úgy ítélte meg, hogy a derék törzsfőnek már egyetlen csepp sem hiányzik ahhoz, hogy a tudományos kísérletnek megfelelő alanya legyen.

(folytatása következik)